A Predator-franchise legújabb epizódja, a Halálbolygó formabontó módon egy fiatal yautja szemszögéből mutatja be a ragadozók világát, ám az izgalmas alaphelyzet és látványos akciók ellenére a filmnek közel sem sikerül megtalálnia önmagát, ezzel pedig kissé kaotikus élményt nyújt.
Kevés olyan hányattatott sorsú franchise akad a filmtörténelemben, mint a Predator, amely az 1987-es első felvonása óta enyhén szólva sem egyszerű és sima utat járt be. Az Arnold Schwarzenegger főszereplésével készült akciófilm még bőven csak karcolgatta az azóta kiforrott mitológiával rendelkező univerzum felszínét, a további részekkel viszont hiába vált egyre kidolgozottabbá a ragadozók háttere, a színvonal egyre csak esett. A határozott mélypontot mindenképpen a hasonló utat bejárt Alien-franchise-zal való crossover, a két Alien vs. Predator-film jelentette. Főként igaz ez a mindenféle ízlést nélkülöző, paródiának is harmatgyenge második részre, amely a xenomorphok, illetve a predalien nevű hibrid felvonultatásával egyszerre két franchise koporsójába ütött szöget. Úgy tűnt, nem igazán van visszaút, hiába próbált javítani a helyzeten a 2018-as Predator, a végeredmény ismét lapos lett. Aztán megérkezett a 2022-es Préda, amely eddig nem látott korban és közegben, egy amerikai őslakos lány középpontba állításával és
a legelső filmet idéző alapszituációval adott hatalmas löketet a franchise-nak.
Dan Trachtenberg rendezése olyannyira bevált, hogy a filmekért addig felelős Foxot időközben bekebelező Disney nem engedte el a kezét, és rábízták, milyen irányba folytatódjon a yautják története.
2025 ebből a szempontból különösen fontos volt a franchise számára. Ugyanis júniusban debütált a Predator: Gyilkosok gyilkosa című animációs film a Disney+-on, ami kifejezetten jól sikerült, novemberben pedig Halálbolygó alcímmel a következő élőszereplős felvonás is megérkezett, amelyet viszont már inkább vegyes összkép jellemez. A történet főszereplője Dek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi), a yautja, aki egyben klánjának leggyengébb láncszeme is, olyannyira, hogy saját édesapja is végezne vele, mielőtt még teljesíthetné azt a nagy próbát, ami által valódi ragadozóvá válhatna. Sikerül azonban elmenekülnie, és célul tűzi ki, hogy levadássza a Kaliszkot, a halálos szörnyet, amelytől még a legtapasztaltabb yautják is irtóznak. Az eleinte magányosnak ígérkező küldetéséhez ugyanakkor nem várt segítséget kap Thia, egy android (Elle Fanning) személyében. Neki viszont megvannak a saját titkai, amelyek aztán annak rendje és módja szerint jelentősen megbonyolítják a szedett-vedett duó kalandjait.
A Halálbolygó sok szempontból a franchise legformabontóbb darabja, még a Prédánál is sokkal több újító megoldással él,
kezdve azzal, hogy ezúttal nem katonák, kisvárosi veteránok vagy őslakosok, hanem egy yautja a főszereplő.
Az ő szemén keresztül nyerünk betekintést a ragadozók társadalmának működésébe, amely spártainak mondható elvek szintjén mozog: a gyengék jobb, ha elhullanak, aki pedig védi az elesetteket, szintén halált érdemel. Látjuk az otthonukat, a Yautja Prime-ot, egy lepusztult, sziklás-sivatagos planétát: legalább annyira kegyetlen, mint azok, akik lakják. Dek ráadásul az előbbi kategóriába esik, a társaihoz képest alacsony, gyenge, ám már a kezdetektől látszik, hogy mélyebbek az érzései, így a saját apja céltáblájává is válik. A fiatal yautja tehát saját fajtája szerint is selejtnek számít, ami már önmagában izgalmas alapszituációt eredményez, ez pedig szembemegy mindazzal, amit eddig a gyilkos űrlényekről megtudhattunk. Főhősünk itt nem egy lelketlen gyilkológép, akit meg kell valahogy fékezni, hanem
egy esendő, csetlő-botló, érzelmileg labilis fiatal felnőtt, aki próbál rájönni, ki is ő valójában.
Ez viszont egyúttal előrevetíti a film legnagyobb problémáját is: olyan hatást kelt, mintha egy animációs Disney-filmet néznénk, ami kissé magasabb szintre csavarja ugyan az akciót, de attól még klisét klisére halmoz, hosszú távon aláásva ezzel a frissnek ható alaphelyzetet. Persze Deknek valódi személyiséget kellett kapnia, de az út, amit bejár – hogy a dacos, sokszor kétbalkezes tinédzserből érző szívű, bátor felnőtt lesz két nap leforgása alatt, csak azért, mert egyfajta családot talál magának –, körülbelül minden harmadik animációs film történetének kulcsmomentuma.
És persze meg kell említeni a yautja Thiából és az általa Picúrnak elnevezett kis lényből álló újdonsült családját. Picurnak végül meglepően fontos szerep jut a fináléban, annak ellenére, hogy csak egy újabb Disney-kelléknek tűnik, mert ugye minden filmjükbe kell valami aranyos. Dek hozzájuk való viszonyának változását ugyan szépen tükrözi, hogy lassan elkezdi a nevükön nevezni őket, és Thia sem „csak egy gép” lesz, de ez a hirtelen váltás igen elcsépeltnek hat, akárcsak a film humorfaktora. A Halálbolygó ugyanis három fő poénforrással dolgozik: Dek kezdeti érzéketlensége, az android megnyilvánulásai és a kis „családjuk” harmadik tagja ugyan eleinte kiválthatnak néhány mosolyt vagy visszafogott nevetést, de ez idővel már működésképtelenné válik. A helyzetet pedig csak fokozza, hogy Thia testétől különvált lába saját akciójelenetet kapott, amibe már csak belegondolni is bizarr.
A látvány ugyanakkor sok szempontból javít az összképen, hiszen a címbéli Halálbolygó tele van szemet gyönyörködtető tájakkal,
éles kontrasztot képezve az itt élő életveszélyes lényekkel. Ezen a planétán még az indák és a mezei virágok is könnyen meglephetik az arra tévedőket, akár egy bénító tüskével, akár pengeéles levelekkel. Ráadásul minden különös kreatúra egyfajta szimbiózisban él egymással, ez a koncepció pedig egy újabb izgalmas bolygóval bővítette a franchise képzeletbeli csillagközi térképét a Yautja-Prime mellett.
Thia kapcsán érdemes pár szót ejteni a „testvéréről”, Tessáról is, aki a film fő antagonistája, ám érdemi motivációval nem rendelkezik azon kívül, hogy egyszerűen beprogramozták a feladatára. Dek és a bátyja, valamint a két android kapcsolata két teljesen ellentétes testvérdinamikát jelenít meg, előbbi esetben egy kegyetlen társadalom tagjaiként is számíthatnak egymásra, míg utóbbiaknál sokkal bonyolultabb a helyzet. A két android viszonyának kibontása a játékidő első felében még felvet izgalmas kérdéseket, amelyek kivetíthetőek a mi jelenünkre is. Thia Dek által tanulja meg a klán és a testvériség mibenlétét, ez pedig azért érdekes, mert egyben felveti, mennyire kerülhet közel egy robot ahhoz, hogy tényleges érzései legyenek.
Ahogyan az AI tanul az ember viselkedési mintáiból, úgy az android a yautja által tanulja meg a társas kapcsolatok jelentőségét,
ám közben a ragadozó is egyre emberibbé válik.
Ez a fajta személyiségformálódás és a mesterséges intelligenciával mint napjaink legmegosztóbb jelenségével való párhuzam ad egy nem várt mélységet a látottaknak, ám ahogyan már korábban is említettem, ez idővel háttérbe szorul. Az utolsó negyven percben a film minden korábban feldobott labdát elejt, és az egyébként végig feszes, ám kissé öncélúvá váló akcióból csak a Kaliszkot érintő, valamennyire már belengetett fordulat emelkedik ki. Persze egy Predator-filmtől nem kell Harcosok klubja szintű történetbeli meglepetéseket várni, a Préda sem bővelkedett ezekben, de sokat dobott volna a végeredményen, ha legalább Thia és Tessa kapcsolatának dilemmáit nem hagyják lógni a levegőben.
Dan Trachtenberg ugyanakkor ezúttal sem okozott túl nagy csalódást,
fényévekkel nagyobb mélypontot is megélt már a yautják univerzuma, de végül mégis úgy tűnik, mintha a főszereplőjéhez hasonlóan a film is identitásválságban szenvedne.
A Halálbolygó egyszerre próbálja meghaladni elődeit és közben mégis visszavenni a tempóból. Emiatt pedig egy furcsa elegyet kapunk, ami kicsit olyan,
mintha a Predator-franchise-t egyszerűen összemostuk volna a Disney bármelyik animációs filmjével.
Az izgalmas alaphelyzet és az időközben belebegtetett kérdések ellenére a legújabb Predator-film a saját univerzumán belül is egy egészen felejthető darab. Néhány akciójelenetet és apróbb fordulatot leszámítva nemigen akad olyan momentuma, ami a megtekintés után bármilyen nyomot hagyna a nézőben. Ez pedig csak azt bizonyítja, hogy a konstans kiváló minőségre egyáltalán nem garancia, ha a ragadozókat is beszippantja Disneyland.
Predator: Halálbolygó (Predator: Badlands), 2025. Rendezte: Dan Trachtenberg. Írta: Dan Trachtenberg, Patrick Aison, Jim Thomas, John Thomas. Szereplők: Elle Fanning, Dimitrius Schuster-Koloamatangi. Forgalmazza: Fórum Hungary
A Predator: Halálbolygó a Magyar Filmadatbázison.
